Carlos 2015. január 20-án átsétált a szívárványhídon

Ő az egy, az egyetlen, a megismételhetetlen, lelkemnek része

Carlos

Diósdon születtem 1999. December 5-én. A kis gazdim márciusban látogatott meg egy barátjával. Ahogy megláttam őket, odarohantam, félrelöktem a testvérkéimet, két lábon állva akartam felhívni magamra a figyelmet. Sikerült is. Először csak simogatott engem, majd a kezébe adtak. Meg se mertem moccanni , akkor mondta azt a kis gazdi, hogy elvisz magával. Nem igazán értettem az egészből sokat. Betakart egy pokrócba, majd elindult velem.

Hazafelé, nagyon szomorú voltam, nem mozdultam, nem sírtam, csak nagyon csöndben voltam, mert féltem egy kicsit, nem értettem hová megyünk, hová tűntek a többiek. Amikor hazaért velem gazdi, megismerkedtem új családom többi tagjával is, az anyuval, az apuval, meg az öcsivel. Nem igazán akartam, hogy simogassanak, ezért gyorsan elindultam megnézni, hogy hol is vagyok. Körbejártam a lakást, majd lefeküdtem a mosógép elé, ott feküdtem majdnem két napig. Egyedül éreztem magam, hiányoztak a testvérkéim, meg a mami. 

Este gazdi lefeküdt mellém a földre, mert látta, hogy szomorú vagyok. Beszélt hozzám, olyanokat, mondott, hogy én voltam minden álma, meg nagyon fog szeretni. Akkor megnyaltam gazdi orrát és örökre beloptam magam a szívébe.

Gazdi

1999. március 19-e volt a nagy nap. Már évek óta nyúztam a szüleimet, hogy mennyire szeretnék egy kutyust, végül úgy döntöttek valóban felnőttem.  Bizonygattam, hogy én most már képes vagyok gondját viselni, nem megunt kedvenc lesz belőle. A fajta adott volt: gyerekkorom óta angol cockerekről álmodoztam.

 Az érzés, mikor szembe találkoztam a kicsikkel, leírhatatlannal jó volt. Egy elkerített részen tartották őket a házon belül. Carlos félrelökte a többieket, ott ágaskodott a kis kerítésnél és simogatásra várakozott. A kérése megtagadhatatlan volt. Imponált a talpraesettsége, habár tartottam attól, dominánssá válhat, ha őt viszem magammal. És akkor megtörtént a csoda, a tenyésztő a kezembe adta, éreztem, a kis szőrpamacs rögtön lenyugodott, szinte azonnal döntöttem, őt viszem magammal. Az úton hazafelé meg se moccant, csak feküdt összekuporodva. 

Otthon letettem a földre, körbejárta  a lakást, körbeszaglászott mindent, majd leparkolt a mosógép előtt, ahonnan vagy 2 napig el se akart mozdulni. Este lefeküdtem mellé a földre és nem akartam elhinni, hogy itt van, hihetelen érzés volt, valóra vált a legnagyobb álmom.