Gyorsan történt, túl gyorsan. Nem volt idő felkészülni arra, ami történt.

Egy reszkető, fejét felemelni sem tudó kutyát vittem be a rendelőbe, akiben nem maradt meg semmilyen étel.

Vérvétel. Egy napig vártunk az eredményre.

Valahol tudtam, valahol sejtettem mit fog mondani az orvos. Ugyanaz a betegség támadta meg az én kicsi kincsemet, a hasnyálmirigy gyulladás. A doki őszinte volt, nem beszélt mellé, azt mondta, hogy el kell altatni. Aztán még beszélgettünk… azt mondta, hogy ha látjuk rajta, hogy még akarja, akkor próbáljuk meg az infúziós kezelést, de tényleg csak akkor, ha még látjuk, hogy élni akar. Láttuk. Mindannyian láttuk, hogy még próbálkozik… csak egy napig maradt velünk a tiszta tudata.

Nagyon nehéz volt, elmondhatatlanul nehéz.

Carlos két évvel idősebben ugyanabban a betegségben szenvedett. Azt mondták nem fáj neki, de azért mert nem nyüszített, szerintem attól még lehettek fájdalmai. Az infúzió, a vitaminok úgy hatottak rá, mint akit bedrogoztak, de az én kiskutyám már nem nézett a szemembe, nem volt ott. Mélyen befelé fordult és döntött, helyettünk is.

Több mint egy hétig volt étlen-szomjan, csak az infúzió tartotta életben. Nem akarta, már semmit sem akart. Nem ismert meg engem, ahogy aput, anyut sem. Semmilyen reakciót nem tudtunk belőle kiváltani, de akkor is az utolsó utáni pillanatig próbálkoztunk.

Leraktam az asztalra. Az orvos előkészítette a szereket. Mielőtt elaludt csoda történt, visszatért, kitisztult a tudata… rám nézett… én pedig megnyugtattam, hogy ne féljen, nem kell soha többet félnie. A beadott szerek másodpercek alatt hatottak, nem dobogott tovább az a szeretnivaló pici szíve.

Carlosnak lelke volt. Carlos lelke egy volt belőlem.

A legnehezebb a szeretet hiánya, pedig ott van nekem az én csodálatos férjem, családom és barátaim, de ő már nincs többet velem, velünk. Nehéz feldolgozni ezt a vesztességet, valójában ez az első igazi vesztesség az életemben 34 évem ellenére.

A világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy Carlos 15 év szeretettel ajándékozott meg, most még is úgy érzem mindeközben a legszerencsétlenebb is vagyok. Érző szívem, lelkemnek az a része, amely őt szerette vele halt, illetve itt maradt nélküle. Legbelül, az eszem tudja, hogy sikerül tovább lépni, mert ő is azt szeretné, hogy így tegyek.

Kutyát tartani és szeretni az igaz szerelemhez hasonlítható, ami olykor emberi önzésekben is megnyilvánul, azonban tudtam, hogy ha ennyire szeretem őt, akkor már az önzésnek nincs helye, ezért elengedtem ezt a csodálatos lényt.

 Életem utolsó pillanatáig emlékezni fogok rá, arra ami Ő, amit jelentett nekem, amit adott és amit én tudtam adni. Az életben kevés fontos dolog van, de az egyik legfontosabbnak folyamatosan részesévé váltam általa:

a legőszintébb szeretetnek.

Nem egy kutyát veszítettem el, hanem a lelkemnek a legtökéletesebb részét.

Nagyon hiányzol csillagom!